(12) A végső lojalitás. ApCs 5,17-42
Admin-2019 február 10 vasárnap - 22:54:30 | Hozzászólás kikapcsolva

A mostani igeszakaszunk az ApCsel 5,17-42. A korai egyháztörénelmet tanulmányozzuk. A Szentszellem kitöltése után azt olvastuk, hogy az apostolok hirdették a jó hírt, ezért üldözték őket.Láttuk azt is, hogyan fegyelmezte Isten a gyülekezetet, amikor képmutatás ütötte fel a fejét közöttük. Olvastunk arról is, hogyan gyógyult meg a béna. Most pedig az üldözés második hullámához érkeztünk. 

Sokan jutottak hitre, és sok csodát láttak az emberek. Az 5,15-ben ez áll: A betegeket is kivitték az utcákra, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy amikor Péter arra jár, legalább az árnyéka érje valamelyiküket. Meggyógyult sok beteg és megszállott, és Lukács azt hangsúlyozza, hogy ezekben a napokban mindenki meggyógyult. 

Lukács beszámolója így folytatódik az 5,17-től: Ekkor azonban megjelent a főpap és egész kísérete, a szadduceusok pártja, és féltékenységtől eltelve elfogták az apostolokat, és börtönbe vetették őket. 19 De az Úr angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját, és kivezetve őket ezt mondta nekik: Menjetek, álljatok fel a templomban, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét! 21 Ők engedelmeskedtek, korán reggel bementek a templomba, és tanítottak. Amikor megérkezett a főpap és kísérete, összehívták a nagytanácsot, Izráel véneinek egész testületét, és elküldtek a börtönbe, hogy vezessék elő őket. 22 A szolgák elmentek, de nem találták őket a börtönben, ezért visszatérve jelentették: 23 A börtönt ugyan gondosan bezárva találtuk, az őrök is az ajtó előtt álltak, de amikor kinyitottuk, bent senkit sem találtunk. 24 Amint a templomőrség parancsnoka és a főpapok meghallották ezeket a szavakat, zavarba jöttek, és ezt kérdezték: Miként történhetett ez? 25 De valaki odament, és jelentette nekik: Íme, azok a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, ott állnak a templomban, és tanítják a népet. 26 Ekkor elment a parancsnok a szolgákkal, és elővezették őket, de minden erőszak nélkül, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket. Bevitték, és a nagytanács elé állították őket, a főpap pedig elkezdte kihallgatásukat: 28 Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak a nevében, és íme, egész Jeruzsálemet betöltitek tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét. 29 Péter és az apostolok így válaszoltak: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. 30 A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek.  31 Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. 32 Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentszellem, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki. a


Amikor ezt meghallották, dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy végeznek velük. 34 De felállt a nagytanácsban egy farizeus, név szerint Gamáliél, az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó, és megparancsolta, hogy egy kis időre vezessék ki ezeket az embereket. 35 Azután így szólt a nagytanácshoz: Izráelita férfiak! Jól gondoljátok meg, hogy mit akartok tenni ezekkel az emberekkel! 36Mert nem is olyan régen felkelt Teudás, és azt állította magáról, hogy ő valaki, csatlakozott is hozzá mintegy négyszáz ember, de végeztek vele; akik pedig bíztak benne, azok mind elszéledtek, és ügyük semmivé lett.  Azután felkelt a galileai Júdás az összeírás idején. Sokakat állított a maga pártjára, de ő is elpusztult; akik pedig bíztak benne, azok is mind szétszóródtak. 38 A mostani esetre is azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhetne, hogy Isten ellen harcoltok. Azok hallgattak rá, 40 behívatták az apostolokat, megverették őket, azután megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, és elbocsátották őket. 41 Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért; 42 és nem hagytak fel a naponkénti tanítással a templomban és házanként, és hirdették, hogy Jézus a Krisztus.

Az egyháztörténelem a hűség és a hűtlenség története is egyben. Az események az emberek és a gyülekezet Úr iránti hűsége körül forognak! Ez fejeződik ki a 29. versben: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. 

Érdekes, hogy az első keresztények és az első gyülekezetek története – amint ezt az ApCsel-ben látjuk – valódi sikertörténet. Eredményesebben evangélizálták a világot, mint az összes utánuk következő generáció. Azt gondolom, hogy még a reformációnál is eredményesebben. Ezt támasztotta alá a nagytanács kijelentése is: Íme, egész Jeruzsálemet betöltitek tanításotokkal.

Korunkra az jellemző, hogy a keresztények arról értekeznek, hogyan lehet elérni az embereket Isten igéjével. Az evangélizáció különböző formáiről beszélnek, ébredésről, és az ébredés akadályairól. Az egyetlen dolog, ami hiányzik: maga az ébredés.

A másik dolog, ami a kereszténységünket jellemzi: a tehetetlenség. Nem merünk beszélni, nehogy megütközést keltsünk valakiben. Egy idős bibliatanító azt mondta: Annyira félünk kihajolni egy faágról, hogy elfelejtünk felmászni a fára.

Az első gyülekezet nem követte el ezt a hibát. Szélsőségesek voltak, és ez összhangban volt az Úr parancsával. Bátrak voltak, és az volt a megggyőződésük, hogy Istennek kell inkább engedelmeskedniük, mint az embereknek. Mivel Isten teremtményei vagyunk, ez nagyon logikus. A tanítványok nem tettek fel ilyen kérdéseket, mint pl.: «Bölcs dolog így tenni?» Vagy: „Nem kéne bevonni a vitorláinkat?“ A biztonság kérdése, és hogy mi lesz az igehirdetésük következménye, fel sem merült. A megbízatásukat a lehető legmagasabb helyről kapták!

Természetesen bizonyos tanokat csak bizonyos embereknek és csak meghatározott időben lehetett elmondani. Pál apostol nem tudott mindent megtanítani a korinthusiaknak, mert még éretlenek voltak és csak lelki tejet voltak képesek befogadni. Arra azonban figyelnünk kell, hogy ne rövidítsük meg a Biblia tanítását, ne hagyjunk ki belőle dolgokat csak azért, hogy elkerüljük az üldöztetést. Amit Isten kinyilatkoztatott az embereknek az igében, az az emberek javát szolgálja. Isten nem teszi ki elénk a lábát, hogy elgáncsoljon bennünket. A népszerűtlen tanításokat se söpörjük a szőnyeg alá! Amit akkoriban Péter és János hirdetett, az sem volt népszerű! Ne menjünk bele kompromisszumokba, mert inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek!

A nagytanács, a szadduceusok, még Heródes is, csak kis uralkodók voltak, és a rómaiak, a császárral együtt is csak emberek voltak. A tanítványok az Úr Jézusnak tartoztak hűséggel!

Isten jelek és csodák által erősítette meg az apostolok igehirdetését. Egész Jeruzsálem környékéről eljöttek az emberek és elhozták betegeiket, sok közülük nyomorék volt, vagytisztátalan lélek volt bennük. Az emberek az utcára fektették a betegeket, hogy az apostolok árnyéka rájuk vetüljön, és meggyógyuljanak. – A Bibliában nem olvasunk ilyet, de ma mozgalmat alapítanának «Árnyékgyógyítás» néven, egy új, gyülekezetek fölötti szervezetként.

Érthető, hogy a szadduceusokat és a nagytanácsot felkavarta ez a tanítás. Hiszen ők nem hittek a feltámadásban, amire pedig ott volt előttük a bizonyíték. Nem hittek a lelkekben/szellemekben és az angyalokban sem. Nagyon liberális társaság voltak, olyanok, mint a mai liberális teológiai iskolák képviselői. Minden iránt toleránsak és elfogadóak voltak - kivéve magát az igazságot.

Ismerjük a tudmányos élet szabadságának a foglmát. Ezt tiszteletben kell tartani és meg kell becsülni. De létezik-e ilyen valójában? Az egyetemeken és a különböző fórumokon mindenről lehet értekezni, például az egzisztencializmusról, pragmatizmusról, szkepticizmusról, modernizmusról und posztmodernizmusról, stb., csak az evangéliumi kereszténységről nem. Ha valaki ezt az irányt képviseli, azt kinevetik, kigúnyolják, kifigurázzák, és olcsó trükkökkel manipulálják. Ha az evangéliumról van szó, akkor nem létezik a tudományos szabadság.

A szadduceusok nem akarták vizsgálatnak alávetni a feltámadást. Elfogultak és idegesek voltak. Az apostolok hirdették az evangéliumot, a Szent Szellem pedig növelte a gyülekezetet.

Az első gyülekezet zsidókból állt, ezt nem szabad elfelejtenünk. Isten ígéretei, amelyeket az ősatyáknak tett, soha nem veszítették érvényüket.

A szadduceusoknak muszáj volt cselekedniük. Ezért letartóztatták az apostolokat és vizsgálati fogságba helyezték őket, hogy másnap majd pert folytatnak ellenük. De a 19. versben ezt olvassuk: De az Úr angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját, és kivezetve őket ezt mondta nekik: Menjetek, álljatok fel a templomban, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét! A macskák, akik madárra fenték a fogukat, felfedezték, hogy valaki kinyitotta a kalitka ajtaját, a madarak pedig elrepültek.

A Bibliában sok hasonló eseményt találunk. Itt az apostolokat egy angyal szabadította ki. Az a vicces, hogy a szadduceusok egyáltalán nem hittek az angyalokban. Isten ezt másképp is elintézhette volna, de itt és most egy angyal volt az eszköze. A szadduceusok úgy pofára estek, mintDágón, a filiszteusok halistene, amikor leesett a Szövetségláda elé (1Sám 5,2). Az Úr mindig kész kirendelni a Vörös tengert a fáraónak, a bitófát Hámánnak, vagy Dávidot Góliátnak. Úgy tűnik, Istennek van humora, legalábbis a mi szemszögünkből, amikor leleplez és elkap bennünket, ha azt hisszük, hogy mindent tudunk.

Isten a kereszt bolondsága által meg tudja semmisíteni a bölcseket. Ha túlbecsüljük önmagunkat és ostobán cselekszünk, Isten meg tudja mutatni nekünk, hogy rossz úton járunk.

Az angyal kiszabadította az apostolokat és ezt a parancsot adta nekik: Menjetek, álljatok fel a templomban, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét! Az angyalok nem prédikálnak, csak az emberek. Az angyalok nem tudják hirdetni az igét, mert nem tudják, mit jelent az isteni megváltás. Nem tudják, mi az, hogy valaki megszabadul a bűnei terhétől. Hogyan tudnák akkor elmagyarázni az embereknek, milyen érzés, ha valakiről a kereszt alatt lehullanak a bűnei, és megszabadul? Micsoda megtiszteltetés az ember számára, hogy hirdetheti Isten szavát! És az emberek már 2000 éve hirdetik ezt.

Isten munkálkodásának egyik legjobb bizonyítéka az, hogy a gyülekezeteink túlélték, hogy sok ember elszakadt tőlünk! Kicsik vagyunk és gyengék, de gyengeségünkben az Urat szolgáljuk.

Nekem nagyon tetszik ez a kifejezés: „az életnek minden beszédét”. Nagyon általánosan hangzik, de sejthetjük, mit értett ezen az angyal. „Az életen van a hangsúly, nem pedig a tanításokon” – mondják sokan. De nem kellene ilyet mondanunk, mert az élet az igéből keletkezik! Inkább fel kell tennünk a kérdést: „Mit jelent számodra az élet?” Akkor sokan ezt válaszolják: „Az élet Krisztustól származik.” Nos, ebben az esetben az életet a tanítás által definiáljuk. A tanítás nélkül nem tudunk az életről beszélni. Az angyal nem azt parancsolta az apostoloknak, hogy valamiféle ezoterikus élményről meséljenek az embereknek, hanem hogy a Megváltó életének történelmi tényeiről számoljanak be nekik. 32 Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentszellem, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki – mondta később Péter. Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, akkor felismerhetjük, hogy a tan, a tanítás az élethez vezet. Mit jelent az, hogy „ezek az események”?

Milyen eseményekről van szó? A fejezet végén megtudjuk: „nem hagytak fel a naponkénti tanítással a templomban és házanként, és hirdették, hogy Jézus a Krisztus. Azt hirdették, hogy Jézus Isten, aki emberként élt, betöltötte a próféta, pap és király hivatását, valamint hirdették a halálát és feltámadását. Ezekről beszéltek.

Ami nyugati kereszténységünknek az okozza a hanyatlását és a vesztét, hogy megfeledkezett a hirdetésről. A „Vasárnapi ige” című tévéműsorban a szószékről a társadalmi igazságosságot és a keresztény humanizmust hirdetik. A hirdetés nem csak nyilvánosan történik. Biztos hallottuk már férfiaktól: „A feleségem állandóan prédikál nekem”, vagy nőktől: „A férjem örökké papol nekem”. Tehát négyszemközt is lehet „prédikálni”, vagyis tanítani és bizonyságot tenni.

Ezenkívül miről prédikáltak még az apostolok? Bizonyára hirdették a feltámadást. A vérről is beszéltek, amelyről a 28. vers ad közelebbi információt. Tovább olvasva megtudjuk, miről beszéltek még: A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek.  31 Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. 32 Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentszellem, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki. Ez a hitbeli engedelmesség.

Az életnek minden beszédét“ kellett hirdetniük, vagyis mindent, ami megütközést kelt, és mindent, ami vigasztaló. Beszélniük kellett arról a bűnről, hogy Izrael éppen most feszítette keresztre a Messiását. Az apostolok pedig megalkuvás nélkül hirdették az igét. Pál szavait idézve Isten „teljes tanácsvégzését” hirdették. Nem a népszerűségre törekedtek. Az Úr küldöttei voltak, és annak a nézeteit képviselték, aki elküldte őket. Mindazok, akik az igét hűségesen hirdették, ugyanazt élték át, amit az Úr Jézus: az elutasítást! Az Úr elveszítette az életét, a legtöbb apostol pedig szintén mártírhalált halt.

Gondoljunk csak Husz Jánosra, akit Konstanzban elégettek, Tyndale-re és az 5 misszionáriusra, akik Ecuadorban haltak meg 1955-ben.

A bűn a nagytanács tagjaira nehezedett. Azt mondták: Ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét. Ez a vétek ma is ránehezedik Izraelre, különösen az ortodox zsidókra. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy még ma is megtagadják, hogy kiejtsék „Jézus, a Messiás” nevét. Ez a lelkük mélyén élő bűntudat miatt van. – Nem zsidók is érezhetik ezt a bűntudatot, hiszen nem mindenki volt zsidó, aki Jézust a keresztre juttatta és megfeszítette. Ez a rómaiak segítségével történt meg.

Péter és János tehát újra a nagytanács előtt áll. Azzal vádolják őket, hogy elárasztották Jeruzsálemet a tanításukkal. Ha te vagy én a Kreml előtt vagy egy török bíróság előtt állnánk, mit mondanánk? Kihagynánk-e bizonyos részeket az evangéliumból, illetve elhallgatnánk-e hitünk bizonyos elemeit? Péter válasza így szólt: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. Amikor elvetette a Messiást, a nagytanács eljátszotta a hitelét, amivel a választott nép vezetőiként rendelkeztek. Ez húzódik meg az apostol szavai mögött!

Ez az elv, hogy Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek, nem csak egyénenként vonatkozik ránk, hanem gyülekezetként is! Hűségesnek kell maradnunk Isten igéjéhez.

Sok gyülekezet élén pásztorok állnak, olyan vezetők, akik bibliaiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkeznek. Biblikus ez? Pál apostol vajon pásztoroknak címezte a leveleit vagy gyülekezetek elöljáróihoz és diakónusaihoz szólt? A pásztori „hivatal” nem fordul elő az Újszövetségben. Én egy pásztort sem szólítok úgy, hogy „lelkészúr”, éppúgy, ahogy nem várom el, hogy engem „gyógyszerész úrnak” szólitsanak. A Biblia szerint a gyülekezetek vezetését egy vénekből és diakónusokból álló tanács látja el. Előfordulhat, hogy egy elöljárón eluralkodik a hataloméhség, és minden irányítást a saját kezébe akar venni. Sajnos erre épp elég példa akad.

Isten igéjére kell figyelnünk, és nem szabad, hogy a pragmatizmus (a cselekedetek célszerűsége) vezessen bennünket. Újra és újra fel kell tennünk a kérdést: Mit mond erről a Szentírás? Nem vagyunk, soha nem voltunk, és nem is leszünk tökéletes gyülekezet, de ezt a kérdést mindig fel kell tennünk. Nem mehetünk bele kompromisszumokba, nem hagyhatunk ki semmit Isten igéjéből.

Péter tehát bátran ezt mondja: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. Ezután elmagyarázza, mire gondolt: A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. A kezdeményezés tehát Istennél volt! Ő támasztotta fel a Messiást, akit ti „fára függesztve kivégeztetek”. Ti voltatok azok, akik megaláztátok, megöltétek, és megfeszítettétek a Messiást. Ők is, és Péter is tudta, hogy átkozott mindenki, aki a fán függ. Így a Názáreti Jézus is átkozott lett.

Ez egy bátor kijelentés, ha az embernek magának is a nyaka a hurokban van.

31 Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Ti istenkáromlás vádjával mint hamis Messiást végeztétek ki Jézust, Isten azonban fejedelemmé, a dicsőség Királyává tette őt a mennyben.

Ő a Megváltó, a Szabadító is. Amikor Péter arról beszél, hogy Isten fejedelemként a jobbjára emelte Jézust, akkor arra a szövetségre és azokra az ígéretekre utal, amelyeket Isten Dávinak adott. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme. (Ézs 9,5)

Ő a Megváltó is, aki megment minket a bűneinkből. Jézus mindenkit meg tud menteni, még egy szadduceust, vagy egy farizeust is, mint ami Pál volt. Péter azt kínálja fel a zsidóknak, akik Jézust keresztre feszíttették, hogy térjenek meg és bánják meg a bűneiket, és megkapják majd a bűnbocsánatot.

Sok embernek gondot jelent, hogy Isten szuverenitását és az ember felelősségét egyensúlyba hozza. Az előző fejezetben azt mondta Péter: (4,27) Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, 28 hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék. 

Az apostolok azt állították, hogy mindazt, ami történt, Isten előre elrendelte. Akkor néhányan felteszik a kérdést: „Miért is hirdessük az evangéliumot, ha minden eleve el van rendelve?” – Nos, nemcsak az van elrendelve, hogy minek kell történnie, hanem az is, minek kell történnie Isten szavának a hiretése által. Ezért hirdetjük egyidejűleg mindkét tényt: Isten szuverén, és az ember is felelős a tetteiért. Ebben is engedelmeskednünk kell. Azt olvastuk, hogy Isten, a fejedelem, a szabadító megtérést és bűnbocsánatot ad Izraelnek. A megtérés ajándék, ahogyana hit is az. A bűnök bocsánata is ajándék – minden Isten kegyelméből van. Csak ha ezt megértettük, akkor fogjuk belátni, hogy nincs mivel dicsekednünk.

Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.” (1Kor1,31) Mi az Úrral dicsekszünk, az üdvösség Istentől van.

Végül ezt olvassuk a 32. versben: Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentszellem, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki. Itt a hitbeli engedelmességről van szó. Ha ellene szegülünk a Szent Szellemnek, magának Krisztusnak szegülünk ellene.

Azután Gamáliel tanácsáról olvashatunk. Ő Pál tanítómestere volt, a zsidó hagyomány által ismert híres Gamáliel unokája. Az emberek úgy beszéltek róla, mint „rabbink”-ról, azaz tanítónkról. Bölcs férfi volt, és figyelmeztette a nagytanácsot. Azt mondta: Ha ez a mozgalom Istentől van, akkor nem lehet megállítani. Ha pedig nem Istentől van, akkor magától meg fog semmisülni. Jó tanácsnak tűnt, de csak emberi tanács volt, nempedig Istentől való. Teológiai opportunizmus, megalkuvás volt, középutas politika, azzal az üzenettel: „Hadd csinálják, hagyjuk őket békén.” Gamáliel nem foglalt állást, nem akart saját maga utánajárni az igazságnak. Semleges volt, mint Svájc.

Ezek után még megverték az apostolokat, utána szabadon engedték őket. Ők pedig elmentek, és tovább hirdették az igét, mert a legfőbb tekintélynek, Istennek engedelmeskedtek, nem pedig embereknek. Boldogok voltak amiatt, hogy az Úrért szenvedtek.

Előttünk vannak tehát az apostolok, akik készek voltak börtönbe is kerülni a bizonyságtételük miatt. És mi a helyzet velünk? Gyakran lakatot teszünk a szánkra, amikor megvallhatnánk az Urat a szomszédaink és a munkatársaink előtt.

Szeretném összefoglalni. A legfontosabb elv a következő: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek, és ez életünk minden területére vonatkozik. Nem kell Istent védelmeznünk, de nem is kell, hogy elméleteink legyenek róla, csak engedelmeskednünk kell neki. – Péter azt mondja, hogy ő szemtanúja az eseményeknek, és bizonyítékai vannak. Nem kitalált meséket mond. A gyülekezetnek is tanúkra van szüksége, nem pedig prédikátorokra. Mi is tanúk vagyunk, az erő Istennél van, és a Szent Szellem munkálkodik a háttérben, a szívekben. Hatalma a hívők engedelmességében nyilvánul meg. Bárcsak megerősítené az Úr a gerincünket, hogy mind szavainkban, mind az életünk által hűséges tanúi lehessünk. Ámen.